Kiállítások története

 

1The Westminster Kennel Club


Kiállításra, kutyakiállításra járni – mondják sokan tenyésztők – életforma. Szerte a világon megszállott emberek pénzt, időt és fáradságot nem kímélve „ott vannak mindenütt”. Szépségkiállítás, amelynek ma már köze nincs a sok száz fajta kutya belső értékeihez, show amit lehet nagyon szeretni és lehet elítélni. Ma Magyarországon három – négyezerre tehető azok száma, akik aktívan járják a kiállításokat és sok tízezerre akik szájtátva ámulnak a hangzatos címeken és csodás serlegek tömegén. Gyorsan leszögezem, nincs ezzel semmi probléma. Lehet ez nagyszerû szórakozás és lehet/ne az állomány bemutatása hozzáértők számára.
Sorozatunk célja nem a mai állapotok taglalása, sokkal inkább a kutyakiállítások történetének összefoglalása. Bemutatni azt a nemes igyekezetet, amely a polgáriasodó világban szervezetté tette a kutyatenyésztést és annak kirakatát a KUTYAKIÁLLÍTÁST.

Sorozatunk elé kedvcsináló gyanánt: Minden idők két legnagyobbika: a CRUFT’S és a WESTMINSTER

A két példaadó kutyás nagyhatalom, Anglia és Amerika a kiállítások terén is maradandót alkotott: a londoni, később birminghami Cruft’s és a New-York-i Westminster szinte legendává vált a vérbeli tenyésztők és kiállítók között.
Az Egyesült Államokban a Kentucky Derby mellett a Westminster Show a legrégebbi, folyamatosan megrendezett sportesemény. Több mint 120 évvel ezelőtt néhány úriember, a sportkutyázás, különösen a szetterek és pointerek lelkes hívei, rendszeresen, minden héten találkoztak a New York-i Westminster Hotelben, hogy egy kellemes vacsora mellett elbeszélgessenek közös szenvedélyükről. Hamarosan úgy döntöttek, hogy a kutyák iránti érdeklődés növelése, és ezáltal a fajták nemesítése érdekében létrehoznak egy klubot, mely kedvenc találkozóhelyükről a Wesminster Kennel Club nevet kapta. 1876-ban, az angliai, illetve egy philadelphiai kiállítás sikerén felbuzdulva, maguk is elhatározták, hogy egy minden évben ismétlődő show-t szerveznek. 1877-ben került sor első kiállításukra, a „First Annual New York Bench Show of Dogs”-ra, Gilmore’s Gardenben, május 8. és 10. között. A siker viszont olyan hatalmas volt, hogy a kiállítást azonnal meghosszabbították egy nappal. A korai éveket leszámítva, a Westminster állandó helyszíne a híres Madison Square Garden. 1888-tól május helyett februárra tették át a kiállítás időpontját.
A Westminster Kennel Club tagjainak első nagyszerû pointere Sensation volt, akiről azt állították, a világ legszebb fejû pointere. Sensation emlékét ma is őrzi a klub logója. Az első Best in Show címet a Club 1907-ben adta ki; a szerencsés győztes egy simaszőrû foxterrier, Ch. Warren Remedy lett, aki azóta is egyedülálló módon, 1908 -ban és 1909-ben is a Westminster Show legszebb kutyája lett. Duplázni eddig hét kutya tudott, legutoljára 1971-ben és 1972-ben egy angol springer spániel, Ch. Chinoe’s Adamant James.
Angliában az első szervezett kiállítást, – amelyen nem valami más esemény kapcsán mutatták be a kutyákat – 1859, január 28–29-én tartották, a Newcastle-on-Tyne városi csarnokában. R. Brailsford kezdeményezésére Shorthose és Page urak szervezték az eseményt, melyen 60 kutya vett részt, szetterek és pointerek. Ekkor még egyetlen osztályban indult minden fajta és a kutyák az azonosíthatatlanság homályába süllyedtek, kennelnevüket kivéve. Legtöbbször így szerepeltek a korabeli katalógusokban: „Mr. Murrel Spot nevû kutyája”. Sajnos a győztes neve nem maradt fenn.
2Charles Cruft, a híres Cruft’s kiállítás névadó alapítója ahelyett, hogy a családi ékszerüzlet vezetésében vett volna részt, munkát vállalt James Spratt új vállalkozásában, mely „kutyakeksz” vagyis korabeli kutyatápok eladásával foglalkozott Londonban. Charles Cruft ambíciózus fiatalember volt, így rövid tanulóidő után, irodai kifutófiúból utazó ügynökké lépett elő. Ennek köszönhetően számtalan nagybirtokossal és még nagyobb kennelekkel került kapcsolatba. Karrierje következő állomása már Európa, azaz a kontinens, ahol 1878-ban francia tenyésztők, Cruftot bízták meg a párizsi világkiállítás kutyás szekciójának megszervezésével. És ekkor Charles még csak két éve hagyta ott az iskolapadot! 1886-ban tért vissza Angliába, ahol egy hatalmas terrier kiállítás, az Allied Terrier Club Show szervezésével bízták meg.
Ebben a korszakban magánemberek is rendezhettek kiállítást, saját hasznukra. Ez a szempont valószínûleg Charles-ra is nagy hatást gyakorolt, így 1891-ben, Islington-ban, a királyi mezőgazdasági csarnokban megrendezte első saját kiállítását, melyet igen tetemes haszonnal zárt. Napjainkban már nincsenek privát kiállítások Angliában, a kiállítás-rendezés engedélyezésének jogát a Kennel Club birtokolja, mely csak non-profit szervezeteknek adhat ilyen jellegû meghatalmazást.
Cruft 1938-ban halt meg, s kiállítását 1939-ben özvegye rendezte. Három évvel később azonban már nagyon megerőltetővé vált számára ez a feladat, és hogy maradandóvá tegye a férje által világhírûvé tett kiállítást, megkereste a Kennel Clubot, hogy vegyék át a rendezést, és eladta nekik a Cruft’s show jogát. 1948-ban tartották az első Cruft’s kiállítást a Kennel Club égisze alatt. Azóta évről-évre egyre nagyobb méreteket ölt a rendezvény, 1982-től háromnapos, 1987-től pedig már négynapos a kiállítás. 1991-ben a százéves intézmény Londonból Birmingham-be költözött. Idén a száj- és körömfájás járvány miatt az áprilisi időpontot kénytelenek voltak májusra áttenni.

Kiállítások története II.

3

 

 

Kutya és ember egymásra találásának igaz történetét a ma napig csak találgatni lehet, sőt e kapcsolat fontosságára csak akkor döbbent rá igazán az emberiség, mikor az ipari forradalom veszélyeztetni kezdte ennek az egyedülálló viszonynak a létét  Sokak számára a kutya csupán az ember alázatos és engedelmes szolgálója, holott nem mindig volt ez így. Néha isteni pozícióba emelték, néha pedig konyhai összetevő szintjére degradálták. Nemcsak társa volt az embernek békében és háborúban, hanem gyanús ételek előkóstolója, lábmelegítő, viharjelző, vagy éppen hazárdjátékok alanya. Csodálták gyorsasága, ereje, intelligenciája, ügyessége, engedelmessége – és szépsége miatt.
A kutyatenyésztés és -kiállítás világszerte a legnépszerûbb hobby. A kutyakiállítások a társadalom minden rétegét megmozgatják, orvosokat, színészeket, hivatalnokokat vagy gazdálkodókat egyaránt láthatunk a póráz másik végén. Nagy-Britanniában 1891-ben, az első Cruft’s kiállítás évében csupán ötven kiállítás rendezését kellett engedélyeznie a Kennel Clubnak; napjainkban évente több mint 7000 rendezvény szerepel a naptárban, a legkisebb 20, a legnagyobb 20 ezer kutya részvételével. A XVIII. század közepét követő száz évben az ipari forradalom soha nem tapasztalt, elképzelhetetlen mértékû változásokat okozott, melyek mélységes hatással voltak a társadalom állatokkal szembeni hozzáállására és igényére is. Ezeknek a változásoknak köszönhető a törzskönyvezett kutyák iránti fokozott érdeklődés kialakulása és ezáltal a kutyakiállítások sikere is.
A kutya már a XIX. században is képes volt ledönteni a társadalmi osztályok közötti falakat. Egy Billy nevû kutya híre, aki egy óra alatt 500 patkányt ölt meg, a Buckingham palotába is eljutott, sőt 1814-ben Charlotte, az önfejû hercegkisasszony meg is hívta Billy-t és gazdáját, Charlie Aistropot a királyi rezidenciába. Állítólag Billy be is fedezte a hercegnő egyik toy spánielét, az persze a mai napig rejtély, miért volt Charlotte-nak szüksége egy „bull and terrier” típusú kutya vérvonalára olyan toy spánielekhez, melyek törzskönyvén még II. Károly híres kutyái is szerepeltek. Mindenesetre sziklaszilárdan tartja magát a legenda, miszerint Aistrop 10 guine-t kapott Billy szolgálataiért a királyi kincstártól. A történet valódiságát tûnik bizonyítani – mármint ha Billy rendszeresen ekkora összegért fedezett –, hogy valaki 300 guine-t kínált a kutyáért, de Aistrop nem ment bele az üzletbe és megtartotta Billy-t.
41851-ben egy James Spratt elektromérnök elhagyja Canadát, hogy új találmányát, a villámhárítót reklámozza az 1851-es londoni világkiállításon. Talán a vártnál kisebb volt az érdeklődés, vagy Spratt kedvelte a kutyákat az átlagosnál jobban, lényeg az, hogy a mérnök 1860-ban új céget alapított Spratt’s Patent Limited néven, hogy nekiláthasson legújabb találmánya, a Spratt’s Meal Fibrine Dog Cakes előállításának és forgalmazásának. Szenzációnak éppen nem nevezhető, hogy egy elektromérnök kutyatápot kezd gyártani, azonban Spratt cége tette lehetővé, hogy egy Charles Cruft nevû fiatalember megvalósítsa álmait; de erről majd egy kicsit később. Egyébként egyáltalán nem James Spratt találta fel a kutyatápot! A Domesday Book, mely bizonyos felmérések, statisztikák eredményeit rögzíti és összegzi 1085-től, tartalmaz egy utalást – „ter mille panes canibus” – háromezer kutyakenyérről, azaz kutyatápról, melyet Chintenham-ban (Gloucestershire megye) állítottak elő. Tehát a kutyák számára már a tizenegyedik században készítettek mesterséges eledelt! Az 1826-os Sporting Magazine is tartalmaz egy hirdetést, mely Mr. Smith kutyatápját reklámozza, a magazin későbbi száma pedig egyfajta PR-cikkben próbálja újra a Smith-féle kutyatápra irányítani a figyelmet: C.J. Apperley ajánlja a tápot barátainak illetve E. Cripps, akinek Emerald nevû fekete angol agár szukája megnyerte az Ashdown Derby-t, és tulajdonosa állítja, hogy az általa kipróbált eledelek közül Smith kutyatápja a legjobb angol agarak számára.
5Ha a kutyakiállításokat úgy definiáljuk, hogy ezeken a rendezvényeken olyan emberek találkoznak egymással, akiknek közös jellemzője a kutya iránti érdeklődés, és elsősorban azért gyûlnek össze, hogy összehasonlíthassák kutyáikat, akkor valószínûleg azóta léteznek ilyen összejövetelek, mióta ember és kutya egymásra talált. Persze a múltban az elsődleges szempont az lehetett, hogy megtalálják a legjobb kutyát vadászatra, terelésre, őrzésre vagy éppen a fazékba. Csak mikor a civilizáció odáig jutott, hogy nem a túlélés vált az emberek elsődleges feladatává, engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy teljes figyelmüket és érdeklődésüket a kutya külsejére fordíthatták, habár a külső és a funkció között mindig nagyon szoros volt a kapcsolat. A babilóniaiak, a kínaiak, az egyiptomiak, az inkák és sumerok már tenyésztettek olyan kutyákat, melyeket külsejük miatt ugyanúgy csodáltak mint munkájuk miatt, sőt gyakran csupán társasági kutyaként szolgáltak, minden speciális feladat nélkül. Egy jó kutya birtoklása dicsőséget jelentett, és a büszke tulajdonosok nyilván összegyûltek bemutatni és megvitatni kutyáikat. A legjobb kiválasztásától már csak egy lépés az a megfontolt tenyésztési koncepció, hogy magához a tenyésztéshez válasszák ki a legjobbakat, hogy kutyáik kiemelkedő tulajdonságait megőrizzék és az utódok, a gazda büszkeségére, ugyanolyan jók legyenek, mint szüleik. Habár az ilyen nem hivatalos összejövetelek már nagyon régóta léteztek, úgy tûnik, nem maradt fenn semmilyen utalás ilyen vagy hasonló kutyás rendezvényekre egészen 1775-ig. John Warde, egy sokat utazó vadász, aki rengeteget tett a rókavadászat népszerûsítéséért, maga is saját falkával vadászott a kenti Westerham környékén. A nyár folyamán egyfajta kutyabemutatókat tartott, melyek kettőst célt szolgáltak: egyrészt fenntartották a vadászok közötti kapcsolatot a vadászati szezonon kívül is, illetve Warde megmutathatta kutyái, elsősorban az azévi kölykök minőségét. Ezek a kutyás bemutatók fontos részévé váltak a vadászok nyári elfoglaltságának, és állandó, élvezetes összejövetelekké váltak. Warde kutyás bemutatóin más falkák tulajdonosai is részt vettek, egyike volt ezeknek Thomas Coke, akinek „Holkham Sheep Shearings” nevezetû társasága rengeteget tett a XVIII. század második felében kialakult mezőgazdasági metódusok népszerûsítéséért. Társasága közvetlen elődje volt a későbbi nagy, hivatalos mezőgazdasági egyesületeknek, melyek már olyan kiállításokat tartottak, amelyeken kutyáknak is szerepelhettek a többi haszonállat mellett. Egyike ezeknek a társaságoknak, az Agricultural Society of Durham 1783-tól kezdve nyitott külön osztályt kutyáknak mezőgazdasági kiállításain.
6A XVIII. század végétől a XIX. század első feléig a kutyakiállítások világa számtalan vállalkozót és show-menedzsert produkált, akik neve ugyan jobbára feledésbe merült, de azért néhányukat érdemes megemlíteni. Wrade és Parrington, Shaw és Aistrop, Pape, Reid és Shorthose és mindenekelőtt Brailsford és Douglas értékes és egyedi teljesítménnyel járult hozzá a kutyakiállítások és kiállítási kutyák iránti érdeklődés rohamos fejlődéséhez. Hogy milyen típusú kutyákat kedveltek, jól tükrözi a korabeli kutyás világ jellegzetes területeit. John Warde és Thomas Parrington számára a kopók voltak a legfontosabbak, Pape, Reid és Shorthose is elsősorban vadászkutyák iránt érdeklődtek. Jemmy Shaw és Charlie Aistrop a kutyázás sötétebbik oldalát kedvelte, verekedtetések és bikaheccek szervezésében is résztvettek. Az azonban mindegyikükben közös volt, hogy csak használati kutyák iránt érdeklődtek. A korai kutyakiállítások arra nyújtottak lehetőséget, hogy olyan kutyákat hasonlítsanak össze, melyeknek volt egy adott tevékenységi köre. Ez a szemlélet változott meg a XIX. század elején, mikor – angol kifejezéssel élve – a pet kutyák iránti érdeklődés kezdett kialakulni és folyamatosan túlsúlyba kerülni. Sokan vidékről városokba költöztek, hogy a folyamatosan fejlődő gyárakban dolgozzanak, de nem akartak minden kapcsolatot megszakítani az állatokkal, így értelemszerûen a kutyák felé fordultak. A kutya haszonállatból hiánypótló társsá lépett elő, s ezt a változást tükrözték a kutyakiállítások is, míg a többi mezőgazdasági kiállításon szereplő állat bemutatása napjainkig azt a célt szolgálja, hogy felmérjék az egyedek termelőképességét, s lehetővé tegyék a gazdasági céloknak legjobban megfelelő egyedek kiválasztását.

 

Kiállítások története III.

7A kutyakiállítások történetével foglalkozó sorozatunk előző részében bemutattuk a vidéki Anglia vadászati és mezőgazdasági jellegû kutyás rendezvényeit, melyeket a mai kiállítások előzményeinek tekinthetünk. Azonban a városokban is egyre több, kutyákhoz kapcsolódó összejövetelt rendeztek, melyeket szintén a mai kiállítások elődeinek nevezhetünk.
Bár a kutyaverekedtetéseket, mint a „panem et circenses” kormányzási elv cirkuszi részét, hallgatólagosan az állam és az egyház egyaránt támogatta, e kegyetlen sport népszerûsége a XIX. század elején lassan csökkenni kezdett. A városi emberek egyre jobban becsültek bizonyos fajtákat, de nem eredeti rendeltetésük, hanem puszta létük vagy éppen küllemük miatt. Korábban az ilyen jellegû érdeklődés a kutyák iránt csak az arisztokráciára volt jellemző, de most már a kisebb testû és egzotikus fajták megtalálhatóak voltak a legtöbb egyszerû háztartásban is. E fajták népszerûségével párhuzamosan növekedett gazdáik igénye, hogy egy kellemes helyen összegyûlhessenek érdeklődésüket és lelkesedésüket más kutyatartókkal megosztani illetve kutyás ismereteiket bővíteni. Egy ilyen rendezvény hirdetése olvasható a Sporting Magazine 1834 februári számában: Charlie Aistrop fogadójába várja a 9 font súlyú spánieleket és gazdáikat, hogy egy ezüst kupáért versengjenek. Ez a hirdetés még közvetlenül egy verekedtetést reklámozó felhívás illetve egy színes kis hír mellett szerepelt, mely egy szenzációs alomról számolt be: Mr. C.R. Peck szukája 17 kölyköt fialt. 11 évvel korábban ugyanez a magazin még arról tudósít, hogy az Aistrop híres westminsteri pitjében rendezett verekedtetésen 300 érdeklődő volt jelen, a küzdelem egy óráig és 50 percig tartott, mikor is a menet végén az egyik kutya, Boney eszméletlenül esett össze, sebei iszonyúan véreztek.
Charlie Aistrop, a Westminster Pit tulajdonosa csak azután kezdett el vendéglősként tevékenykedni, miután feleségét megölte az egyik medve etetés közben. Aistrop jómódú családban született, mégis a londoni alvilágot választotta, ahol kiélhette kutyák iránti szenvedélyét. London számos fogadóját és nyilvánosházát kiöregedett boxolók vezették, s mindenütt megtalálható volt egy verekedtetésre alkalmas helyiség, de ezek a vendéglők vagy klubok ennél ártatlanabb szórakozási lehetőségeket is nyújtottak a kutyatulajdonosoknak. Ezek az összejövetelek jelentik a városi kutyakiállítások előzményéit. Egy Jem Burns nevû boxoló például 1825-ös visszavonulása után bulldogoknak rendezett kiállításokat, mivel maga is bulldogokat tenyésztett.
A vidéki és városi kutyakiállítások illetve kutyákat is bemutató rendezvények száma folyamatosan nőtt a XIX. század első felében, azonban ahhoz, hogy ne csupán helyi érdeklődésre számottartó események maradjanak, szükség volt még valami nagyon fontos dologra: a vasútra, mely lehetővé tette a kutyásoknak, hogy nagyobb távolságokra is eljuthassanak. A vasút megjelenése előtt egy pénzdíjas verekedtetés Moulsey Hurst-ben még ezreket vonzott és vett rá a hosszú és fáradtságos útnak tartott tíz mérföld leküzdésére, de a Londontól 20 mérföldre fekvő Crawley Down, mely amúgy szintén népszerû találkozóhely volt, már túl messze volt a legtöbb londoni számára. Egy napnál tovább tartó utazás szóba sem jöhetett akkoriban. Ráadásul még nem volt olyan kiállítás, mely a verekedtetések vonzerejének akár csak egy töredékével is rendelkezett volna. 1840-re azonban a vasút lehetővé tette, hogy viszonylagos kényelemben és gyorsasággal az emberek Londonból Lancasterbe, Leedsbe vagy északra, Yorkba utazhassanak. 1855-re már alig volt olyan nagyobb város, ahova ne lehetett volna vonattal eljutni. Így a falkavadászok már lovaikkal és kutyáikkal együtt utazhattak más megyékbe hosszabb vadászatokra. Hamarosan már kifejezetten kutyakiállítások miatt is vonatra szálltak az emberek.
8Talán az első kiállítások egyike, mely a vasút fontosságát bizonyította, az 1859 június 28–29-én Newcastle-on-Tyne-ban rendezett show volt, melyet az első kutyakiállításnak szokás nevezni, holott még ez sem volt önálló kutyás rendezvény, hanem a nagy hagyományokkal rendelkező baromfi kiállítás részeként szerveztek kutyabemutatót. A rendezvény anyagilag nem volt sikeres, szervezőinek 15 font veszteséget okozott. Az eseményről azonban tudósított a Newcastle Courant is, 1859. július 1-i számában. A kiállításon 23 pointer és 37 szetter vett részt az ország minden részéből. Az újság szerint valószínûleg azért érkezett ennyi kutya, mert az egyik szervező, a fegyvergyáros Pape két értékes puskát ajánlott fel a győzteseknek. A legjobb szetter egyébként William Jobling kutyája lett, a legjobb pointer pedig Richard Brailsford tulajdonában szerepelt. A pointerek és szetterek számára kijelölt két osztályon kívül kölyköket és más olyan kutyákat is bemutattak, melyeket a helyszínen meg lehetett vásárolni. A pointereket J.H. Walsh, Thomas Robson és Joseph Jobling bírálta. Walsh a The Field szerkesztője és újságírója volt, valószínûleg az ő ilyen témájú írásai adták az ötletet Shorthose, Reid és Pape számára, hogy kiállítást rendezzenek. A szettereket szintén Walsh illetve Frances Foulger és Richard Brailsford bírálta, utóbbi kettő vadőrként szolgált egy-egy herceg birtokán.
Pape, Reid és Shorthose rendezvénye valójában nem nevezhető minden idők első kutyakiállításának, azonban kétségtelenül az övék volt az első olyan bemutató, melyre az ország távoli részeiről is érkeztek kiállítók, például Manchester, Huddersfiel, Lancaster és Penrith városából, sőt az egyik bíró Londonból utazott a kiállításra. Ez a rendezvény bebizonyította, hogy a vasút segítségével egy kutyakiállítás is számot tarthat országos érdeklődésre.

 

Kiállítások története IV.

 

9A kiállítások történetének egyik jelentős mérföldköve volt az első Birmingham Show 1860 decemberében. A szervező, Richard Brailsford ekkor már nem volt fiatal, hatvanas évei elején járt. Nagy kutyarajongóként elsősorban a pointereket és a szettereket kedvelte. Nemcsak tudományos alapossággal dolgozó tenyésztőként, hanem nagyon jó kiképzőként is ismerték a környéken. 1863-ban és 1864-ben Derby lordjának pointereivel foglalkozott, és egy 17 kutyából álló kis falkát 397 guinea-ért sikerült eladnia egy árverésen. Hogy mindegyik pointer elkelt, nemre és korra való tekintet nélkül, az elsősorban Brailsford hírnevének volt köszönhető. Brailsford több próbálkozás után a birminghami kiállítással igazi sikert ért el, és a National Show of Sporting Dogs at Birmingham néhány év alatt az egyik legnagyobb sportrendezvénnyé nőtte ki magát az Egyesült Királyságban.
A kiállítás helyszíne Cheapside körzetében Bretherton’s Repository volt, egy hatalmas, raktárszerû mezőgazdasági épület. A kiállítás sikerének kulcsa és történeti jelentősége a kutyák több különböző osztályba sorolása volt. Manapság ez magától értetődő, de korábban csupán igen felületes csoportosításokat használtak, Birmingham kivételével. Brailsford beosztása, melyet még tovább bővítettek, a következő volt:

* pointerek (nagyok)
* pointerek (kicsik)
* pointer kölykök
* angol szetterek
* szetter kölykök
* retrieverek
* clumber spánielek
* cocker vagy más spánielek
* toy osztály
* extra osztály
101860-ban ugyanúgy rendeztek kisebb városi és vidéki kiállításokat, mint korábban, de csupán Birmingham-ben történt valami rendkívüli. A december 3–4-i First Exhibition of Sporting and other Dogs elnevezésû rendezvényre 267 nevezés érkezett, ami valóban 267 kutyát is jelentett, ugyanis mindenkit csak egy osztályba lehetett nevezni. Messze a legmagasabb nevezési létszám a kiállítások addigi történetében! A sikert egyértelmûen a Brailsford kialakította kiállítási osztályok eredményezték. Több osztályban is indulhattak a „hound” típusú kutyák, melyeket C. Wickeder bírált. A pointereket Moore, W. Lort és H.B. Leigh, a szettereket Irving és W. Brooks bírálta. És volt még egy osztály olyan kutyáknak, melyek eddig főleg Charlie Aistrop és társai kiállításain szerepeltek. Brailsford „toy dogs-nak” nevezte ezt a csoportot, holott itt szerepeltek a masztiffok, újfoundlandik, dalmaták, bulldogok, a sheepdogok és a black and tan terrierek illetve a fehér vagy angol terrierek. A kiállítás nagyobb nyilvánosságot kapott a sajtóban, mint amit napjainkban elérhet egy ilyen jellegû rendezvény. A december 12-i The Illustrated London News nagy terjedelmû és hiteles információkkal szolgáló riportot közölt a kiállításról. Negatívumként csak azt rótta fel a rendezőknek, hogy talán szerencsésebb lett volna, ha a kutyák valamilyen emelvényen foglalnak helyet, és nem a padlóval egy szinten fekszenek szorosan egymás mellett, csupán egy vászonhálóval elválasztva. Az újság dicsérte a kutyák türelmét, és bár volt némi verekedés, csupán egy megharapott emberről hallottak. A fantasztikus rendezvény 7800 látogatót vonzott és 500 font bevételt hozott. A kiállítások látogatóinak száma évről-évre egyre nőtt: 1861-ban 17.035 ember fizetett azért, hogy a kutyákat láthasson, 1862-ben már 29.137, 1863-ban csak 21.561, 1864-ben pedig 23.629, ebből 2636 birmingham-i iskolás ingyen belépőt kapott az adott kiállításra.
A kritikákat megfogadva, a Birmingham Show tágasabb helyszínre, a Bingley Hall-ba költözött, és néhány év kivételével ott is maradt 1971-ig, Birmingham állandó és egyre nagyszabásúbb rendezvényévé válva; 1861-ben már 535 nevezés érkezett a kiállításra.

11Az első többnapos, más rendezvényektől teljesen független kiállítás a Northern Exhibition of Sporting and other Dogs elnevezésû rendezvény volt Islingtonban, 1961. június 24-28-án, 803 nevezéssel. Két évvel később, 1863-ban, a már First Great International Dog Show névre hallgató kiállításra 1678 nevezés futott be, ami kb. 2000 kutyát jelenthetett, mert már létezett a tenyészpár és tenyészcsoport kategória.
Egyre fokozódott a csak társasági vagy kiállítási kutyák iránti érdeklődés, a munkakutyák kezdtek háttérbe szorulni. Az egykori harcikutyáknak a kiállítások legitim megjelenési lehetőséggel szolgáltak. Nőtt a külföldi fajták népszerûsége is, ami néhány hazai fajta kihalásához vezetett. Eltûnt a kisméretû bulldog, a black and tan terrier és a ma már óangol fehér terriernek nevezett fajta, miközben egyre nőtt az „extra class-t” megtöltő fajták népszerûsége: egyiptomi és kínai kutya elnevezésû fajták jelentek meg, színre lépett a chow-chow is. 1862-ben, a harmadik birminghami kiállításon debütált a bernáthegyi és az eszkimó kutya, majd brazil, görög és szicíliai kutyák is szerepeltek. 1964-ben, a második nemzetközi islingtoni kiállításon nyitottak először champion osztályt, persze anélkül, hogy pontosan meghatározták volna, mit is jelent a champion cím. Érdekesség, hogy ezen a kiállításon a győztes harrier-tulajdonosok között szerepelt a walesi herceg is, a későbbi VII. Edward.
Nagyobb és még nagyobb kiállításokat rendeztek, mindennapivá vált az ezres nevezési létszám, egyre több fajta kapott külön osztályt – egyre inkább a káosz veszélye fenyegette a kutyás világot, egyre inkább szükség lett volna valamilyen központi szervezésre, valamilyen egységes szabályzatra. Gyakran előfordult, hogy ugyanaz a kutya egy héten több kiállításon is szerepelt más néven, kennelneve egyáltalán nem volt, esetleg abszolút név nélkül nevezték, de gyakori volt a kutyák kölcsönadása is, vagy ha a tulajdonos úgy látta, a benevezett kutya éppen nem elég fit aznap, kicserélte egy másik ebre. Egyre több érv szólt a Kennel Club létrehozása mellett.

 

Kiállítások története V.


12John Douglas nevére 1866-ban a hatodik Manchester Dog Show egyik bírójaként bukkanunk. Ettől kezdve minden évben bírált ezen a kiállításon, 1871-ben pedig már kiállítási menedzserként találkozhatunk vele Edinburgh-ben és Dublinban. Kettős karriert futott be, 1873-ban Glasgow-ban bírált, Edinburgh-ban kiállítást rendezett, és gondjaiba vette a Kennel Klub első kiállítását is, mielőtt ezt a sûrû évet egy manchesteri bírálattal fejezte volna be. Az elkövetkező néhány évben Douglas több kiállítást is menedzselt egy évben, miközben bírói karrierjét sem szakította félbe. Kiállításokat szervezett számtalan városban – Brighton, Bristol, Dublin, Edinburgh, Hull, London, Manchester – és első osztályú, teljesen professzionális kiállítási menedzser lett belőle. Hatalmas tapasztaltságával nagymértékben segítette a kiállítások és a törzskönyvezett kutyák jövőjének fejlődését, és rávilágított azokra a jelentős problémákra, melyeket egy nemlétező szervezet irányításának hiánya okozott a kiállítások világában.
Az arisztokrácia támogatása ellenére, vagy talán éppen ezért, gyakran még a létező szabályokat is megszegték. A kiállítások olyan méretûvé nőtték ki magukat, hogy az egyes újonc kutyás szervezetek már képtelenek voltak egyedül irányítani a történéseket. A káosz sohasem állt messze ezektől a rendezvényektől.
A már homogén fajtáknál például gyakran előfordult, hogy egy szép példányt kiállítottak mondjuk kedden, majd éjszaka elvitték, szerda reggel behoztak egy cserepéldányt, a szebbik kutyát pedig kiállították valahol másutt szerdán, vagy alkalomadtán, ha a dátum és távolság engedte, két vagy több alkalommal is kiállították a héten, sem nevét, sem pedigréjét megadva, vagy esetleg ugyanaz a kutya minden kiállításon más néven szerepelt. Ha ugyanaz a tulajdonos több ugyanolyan színû kutyát birtokolt, szinte biztos volt, hogy alkalomadtán kicseréli őket. Ezekben az időkben nem volt szerencsés egyedül hagyni egy kutyát a kiállításon, hacsak valami különleges azonosítóval nem rendelkezett, különben nagy volt rá az esély, hogy a tulajdonos kutyája hûlt helyén a kiállítás végén egy gyengébb egyedet talál. Mindennapos volt a kiállított kutyák kölcsönzése és kölcsönadása; ha a kutya éppen nem volt csúcsformában, kicserélték egy másikra.
13A Kennel Club pontot tett ezeknek az anomáliáknak a végére, de legalábbis megnehezítette és veszélyessé tette őket, és már például kevesebb befestett kutyát lehetett látni, ami amúgy igen gyakori volt (általában foltos kutyák kicserélésekor pótoltak egy-egy hiányzó jelet festékkel). A kutyás atmoszféra tisztább és átláthatóbb lett. Korábban az olyan embert, akiről úgy hírlett, különleges kutyás tudással rendelkezik, nagy ívben elkerülendő személynek tartották, míg most őfelsége és a királynő sem szégyellték, hogy kutyás embernek számítanak, és még sorolhatnánk a nemesi származású embereket, akiknek a kutyáit például Charles Henry Lane is bírálta. Az 1873-ban alakult Kennel Club véghezvitte Lane javaslatait, sőt még többet is, de nem azzal a céllal, hogy a királyi családnak megfelelő kiállításokat rendezzen. Azért jött létre, hogy a kutyás világot irányítsa.
1870 júniusában G.H. Nutt a londoni Crystal palace-ben rendezett kiállítást First Grand Exhibition of Sporting and other Dogs néven. (Úgy tûnik, a kiállítások elterjedése után még évekig rendeztek „első” kiállításokat.) Nutt erőfeszítései 895 nevezést eredményeztek. Kiállítását megismételte 71-ben és 72-ben is, ekkor már a mindenütt megtalálható Douglas menedzselésével. Ezek a rendezvények azonban anyagilag nem voltak éppen sikeresek.
Az elkövetkező kiállítások, melyek már közelítettek a nyereséges jelzőhöz, csak alátámasztották egy jól átgondolt szabályzat szükségességét, mely a jövő kiállításait irányítaná. Ezeket a szabályokat S.E. Shirley, a Kristály Palotában rendezett kiállítások ötletgazdája és egy 12 fős  bizottság vetette papírra 1873 áprilisában.

Az ő ülésük keretében jött létre a Kennel Club. 14A tizenkét személyből négy szerepelt a „kristály” kiállítások eredeti rendező bizottságában is: a pointeres J.H. Whitehouse, J.C. Macdona, J.H. Dawes és S.Lange, aki mindhárom Crystal Palace kiállításon bírált, akárcsak számos más helyen. A Kennel Klub első saját kiállítása 1873 júniusában volt, a megalapozott kristály kiállítások folytatásaként és továbbfejlesztéseként. Ez a rendezvény volt az új szabályok első gyakorlati megmérettetése.
Éveken át a kennel Club évi két kiállítást szervezett, egyet a Cryístal Palace-ben, egyet az Alexandra Palace-ben, szintén Londonban. 1878 decemberében már a Kennel Club tizenkettedik kiállítását menedzselte Douglas az Alexandar Palace-ben, melyre 1058 nevezés érkezett, de ennél sokkal fontosabb volt, hogy ez a rendezvény mentes volt a többi kiállítást körülvevő problémáktól, a jól átgondolt és megfogalmazott szabályoknak köszönhetően. John Douglas hamar elismerte ezeknek a szabályoknak az érdemeit és más, általa menedzselt kiállításokon is alkalmazni kezdte őket, és nemsokára más kiállítások szervezői keresték meg a Kennel Clubot, hogy engedélyezze számukra szabályai használatát.
1886-ban, mikor Charles Cruft az első terrier show-t rendezte, mely később a híres Cruft’s kiállítássá növi ki magát, a Kennel Club évente 54 kiállításra adott liszenszet, kétszer annyira, mint három évvel korábban. 1887-ben a Kennel Club Barn Elms-i kiállítására már 2012 nevezés érkezett, s a kutyakiállítások a maguk kis aprócska vidéki és városi kezdeményeikből jelentős, kedvelt szórakozási programmá nőtték ki magukat, mely az egész országból a legkülönbözőbb korú és állású embereket vonzotta.